Szürke, angolos, esős időben zúgnak el az úton az autók. A szobában csupasz falak, egy asztal, egy ágy, egy kopottas szürkés (ex-fehér?) szőnyeg („ha nem tetszik, akkor csak dobja ki a kukához”). És a csomagok. Egy alak hajol a gép fölé. Gépel. Kicsit megszeppenve. Vagy csak fáradtan? Hajnali fél egykor kelt, hogy megtegye ezt az utat, hátrahagyva szeretteit, barátait (szeretett barátait), szobáját, a megszokott reggeli buszát, a törzshelyén a saját korsóját, a nap-mint-nap látott mosolyokat, a nyelvét, az otthonát. És miért? Hogy megtanuljon egy új(?) nyelvet? Hogy lássa, hogy tanítanak egy felszereltebb iskolában? Hogy megismerjen egy kultúrát? Vagy tán azért, hogy megismerje az elfeledett népét, hogy felkutassa az eddig mélyen elrejtőző énjét? Ki tudja?
Na jó, elég a drámai szövegelésből, kicsit álmos vagyok, fáradt vagyok, és lássatok csodát, ilyen szarokat ontok ki magamból. A lényeg, hogy megérkeztem, alles in ordnung, legalábbis ami az eddigieket illeti.
Mint a fenti írás is sugallta, nagyjából hajnali kettő után indultunk, és fél 11re meg is érkeztünk, végig autósztráda. Az idő elég ramaty, érkezéskor egy kicsit ködös volt (ez itt elég gyakori ilyenkor, asszongyák), aztán meg jó napos, hőmérséklet pulóveres, esetlegesen könnyűdzsekis (szigorúan szubjektív vélemény). Az International Officeban kellett bejelentkeznem, és miközben útbaigazítást kértünk a campusban, kiderült, hogy híres vagyok. Vagyis csak hittem, mint kiderült, pont az egyik nemzetközist sikerült megkérdezni. Gyorsan visszaesett a kidüllesztett mellem. A papírokat megkaptam, eligazítás nagyjából megtörtént, jött a buddy (nem, nem olyan, mint a friend), aki Alexként mutatkozott be. De kiderült, hogy én vagyok az igazi, ő csak egy andere Alex, azaz Alexander. Na mindegy, vele letudtuk az általam anti-deportálási hivatalnak csúfolt okmányirodát, vagy mit, ami kicsit gyorsabban és zökkenő mentesebben ment, mint otthon. („Aaaahh, those magnificent Germans!”).
