És igen, hazaértem, és egyben. Mondhatni túléltem életem első spanyol útját. No nem azért, mert olyan rossz volt, hanem mert egy kaland. Felejthetetlen. Még most sem tudom így felfogni, hogy két és fél nappal ezelőtt indultunk el, annyi minden történt. Na de kezdjük a legelején.
Anno régebben felmerült Juan-Carlos mexókói játékosban, hogy megismétli a pamplonai bikafutását, ha már ilyen közel van hozzá. Ehhez bátor/botor társakat is talált, név szerint a mexikói félvér amerikai Pablot, a brazil szépfiút, Johnathas, a koreai származású amerikai táncoslábú Justint, és a nyakigláb germán fél(meztelen)istent, engemet. Az öt fiú a tervek szerint két nap alatt fapados túrája során összeköti a bikák szarvát, meg meg is kergeti őket, na meg némi sangriát is elfogyaszt. Ennek aztán Justin tett be, mert kijelentette, hogy neki inkább más programja van. Mivel az útiköltségünk nagy részét a kocsi tette ki, ezért kellett mindenképen egy ötödik ember, így esett a választás Sofiara.
Pénteken kettőkor ment a vonatunk Memmingenbe, ahonnan a repülőnk Reusba (Barcelona mellett). Az út sima volt, landolás smooth as could be. A repülőgép ajtaján kilépve megcsapott az a sűrű, sós, forró levegő, pont az, ami alapján el tudtam előtte képzelni a spanyol tengerpartot. Életem első spanyolföldön megtett lépései után elindultunk, hogy megkeressük a kibérelt autót. Persze, mint kiderült, olyan kölcsönző, mint aminél mi lefoglaltuk az autót, nincs is a reptéren. Na akkor keressük, de sehol semmi. Szerencsénkre kiszúrtam egy kisbuszt, amit ugyanott béreltek, és miután megkérdeztük a sofőrt (azaz Juan-Carlos, mert hát csak ő beszél spanyolul), kiderült, hogy persze, hogy nincs semmi kölcsönző, de majd elvisz minket oda. Hát mondjuk jó két kilóméterre volt a kölcsönző, vagyis egy régi raktárépület a puszta közepén, meg egy légkondival ellátott konténer, mely irodaként üzemelt.
Miután átvettünk egy másik autót (nem azt, amit eredetileg akartunk, de végül is ez jobb volt), elindultunk Pamplona felé. Google szerint ezt kicsivel több, mint négy óra alatt meg lehetett volna tenni, de persze ez nem olyan egyszerű. Csóró egyetemisták vagyunk, az autópályát nem használjuk, hisz azért fizetni kell, így marad a sima főút. Főleg, ha az ember betér a városba, hogy kaját vegyen, akkor aztán keresheti a visszavezető utat. A mitfahrerem nem volt mindig a topon, de hát mit is várunk el egy olyan országban, ahol szerintem a siesta ideje alatt találják ki az utak nyomvonalát, és melyek így a legmeredekebb utakon próbálnak szerpentinen felmenni. Ezzel nem lenne baj, ha az ember nem éjjel, korom sötétben, spanyol autósok között menne. Meg amúgy is, ki a fene rak ki egy országút kellős közepére egy kereszteződést és egy stop táblát úgy, hogy semmi se jelzi előre. Én meg tesztelhetem a satuféket (jól működött). Végül is a négy órás út helyett hat és fél óra alatt megérkeztünk Pamplonába.
Hát már a sok fehér-piros ruhás egyén láttára már gyanút fogtunk, hogy itt buli van, de hogy a városon belül éjjel fél kettőkor ne találjunk egy rohadt parkolót, az azért sejtet valamit az uralkodó tömegről. Végül egy autószervíz parkolójában tettem le az autót fél kettő-kettő táján. És akkor adódott a következő szituáció: nem tudjuk, hol vagyunk pontosan, nem tudjuk, hogy hova megyünk pontosan. Ilyen esetekben az eltévedés valószínűsége nulla, hisz ahhoz szükséges lenne egy biztos pont, amivel mi nem rendelkeztünk. Arra a logikára alapoztunk, hogy ahonnan az öreg bikafutós egyenruhában jövő emberek jönnek, és amerre a részeg egyenruhás fiatalok mennek, arra kéne nekünk is tartani. És ezzel a módszerrel el is értünk egy szabadtéri koncertre, ahol kellemes spanyol muzsika szólt (Ezt úgy mondom, hogy feltételezem, hogy a rock is lehet kellemes...). Persze menet közben még feltankoltunk egy éjjel nappaliban sörrel (a sangria elfogyott...), meg szereztünk magunknak kis vörös kendőt, meg fehér ruhát, csak hogy ne nagyon lógjunk ki a tömegből. Mert az emberek 97%-án volt fehér-piros, és ezt úgy értsétek, ahogy mondom, tehát a járókellőkön, a bulis fiatalokon, de még a rendőr is felvett egy piros kendőt az egyenruhára. Amúgy ez a felszerelés nagyon jól megy a sangriához, ugyanis a vörös borfolt megy hozzá. Még szerencse, mert elég sok ember batikolta (direkt vagy véletlen) az itallal a ruháját.
Végül nagy nehezen megtaláltuk az arénát, aztán meg az utcákon próbáltuk megtalálni az futás útvonalának kezdetét, vagyis hogy hova kéne reggel mennünk. Itt jegyezném meg, hogy az egész éjszakának kicsit olyan hangulata volt, mintha fognák a sziget törzsközönségét éjfélkor, és beraknák egy kisváros közepére mindenestül (sangria, hangulat, zene), csak toi-toi wc-t nem. Ami mondjuk hiányzott, mert az elfogyaszott italmennyiség bizony átmegy az emberen, és egy ittas egyén nem válogat a helyszínekben. Így az utcák a sangria és a húgy segítségével kialakított sártócsákkal voltak tarkítva. Guszta, de hát mit is érdekel ez minket. Csak az érdekelt minket, hogy már csak három óra van a futásig. Szóval úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk (mármint a kocsihoz), és szundítunk egyet.
Ez a szundítás pusztán egy órásra sikeredett, többre nem volt már időnk, így reggel még csukott szemmel kapkodtuk magunkra a fehér ruhákat meg a vörös kendőket, hogy aztán jól kilépve megpróbáljuk magunkat beverekedni a tömeg közepébe. Ami nem volt egyszerű, mintha egy szigetes nagykoncert első sorába próbálnád magad beszuszakolni. Amikor az ember mozdulni sem tud a szűk utcán, és a városházától jó, ha ötven méterre voltunk. Ekkor elgondolkoztunk, hogy most lehet, hogy óriási hülyeséget csináltunk, mert itt moccanni nem lehet, a bikák elől így nincs esélyünk elfutni, és ráadásul nagyobb eséllyel taposnak agyon a többiek, mitn a bikák. Az nem jutott eszünkbe, hogy a szervezők se most kezdték, akik folyamatosan kezdték előreengedni az embereket végig az úton. Aki kamerával a kezében jött, azt kitessékelték (vagy egyszerűen kilökték, nem szórakozhattak ilyennel, főleg, hogy előző nap halt meg egy spanyol srác a futás során -de ez mi akkor még nem tudtuk), így mire a bikák elindultak, és maga az eszeveszett rohanás megkezdődött volna, mi gyakorlatilag már az aréna kapujában vártunk. Amikor szépen bekocogtunk a San Fermin homokjára, mint a gladiátorokat, úgy köszöntöttek minket a tömött lelátókon álló emberek. Mi így gyorsan kiugrottunk a pálya szélére, hogy mindent jók lássunk majd később. És ekkor robogott be az első hat bika - vagyis ökör-, mögöttük a hivatásos pastore-ok - ők hajtották a bikákat, ha nem akartak menni, és ők is vezették ki őket a karámba. Aztán a másik hat, a harci bikák. Nem mondanám egy kérődző állatra, hogy szép, de ezekben a bikákban volt valami, ami megfogta az embert. Talán az erő, ami sugárzott belőlük, nem tudom...
Ezután jött egy kis pihi, le kellett nyugodni, az indokolatlan adrenalin fröccsöt meg valahogy leszorítani. Az aréna kivetítőin mutatták a futtatás során készült videókat, gyakorlatilag két embert kaptak el a bikák, de nem lett semmi komoly bajuk, de hát igazából az ő hibájukból történt a dolog, megérdemelték.
A pihenő után jött el az, amikor mindenki megmutathatta, hogy ki a legény a gáton. Vagy ki a legnagyobb baszk, kinek van a legnagyobb töke, vagy néha ki képes részegen a legnagyobb őrültségre. Ugyanis a tömött arénába beengedtek egy bikát. Igaz, hogy kicsi volt még, meg a szarva is le volt tompítva, de akkor is. Az állat nem tudta, hogy mi van, miért ugrálják körül sok-sok ember, mi mást csinálhatott volna, mint hogy megpróbálja felöklelni az egyéneket. És itt jött az elugrálás, meg a fenekére csapás. A legnagyobb sztárok fogták, és átugrották, vagy a szarvára tették a kendőjüket. Persze, néhánynak csak repülnie sikerült, mert azért a bika se volt ügyetlen. Amikor aztán már lefáradt az állat, akkor behozták a mamát, és kivezettették a segítségével a kisbikát. Aztán jött a következő kisbika. És ezt eljátszották még párszor, majd mikor már nem volt több, maradt a fotózkodás, hogy majd később mindenki büszkén mutogathassa otthon, hogy ő bizony ott volt.
Ha úgy nézzük, a futás és a csoportos bikavidal nem tartott többet, mint másfél óra. Habár minden nap van egy héten keresztül, de ez azért kevés lenne egy ekkora fesztiválhoz. Ez csak az apropó, hogy mindenki összejöjjön, és jól érezze magát, hogy bulizzon egy jót. Néha ennyi is elég...
