Azt embert néha méricskélik. Ez zavarhatja, de bizony elkerülhetetlen. Néha az ember tudását viozsgálják. Van, amikor az ember tudását veszik gorcső alá, van, amikor a képességeit. Van, amikor a vizsgálódás már rutin az egyén számára, van, amikor ez teljesen új élmény.
Jelenleg én a megmérettetés heteit élem. Tegnap volt az első vizsgám, jövő héten jönnek a következők. Vizsgán már voltam, tudom, hogy milyen az. Igaz, német nyelven még soha nem kellett számot adnom a tudásomról, de talán még túlélem. Meg ha megbukok, akkor sincs már semmi vesztenivalóm: otthon teljesítettem mindent, itt is van már elég alibi kreditem. Akkor meg hol a para?
A félelemmel teli izgatottság, az izgalom bizony egy másik típusú megmérettetésből adódik, ugyanis ilyenben még nem volt részem, nincs tapasztalatom róla. Vagyis most már van. Három perccel ezelőtt fejeztem be életem első telefonos állásinterjúját. Hiába olvastam utána, hogy milyen kérdéseket tehetnek fel, de akkor is furcsa volt ezt élőben hallani, és ezekre felelőségteljesen válaszolni. Ráadásul ezt németül. Eredményt nem tudok még, nem csapták rám a telefont azzal, hogy "Danke schön, nie wieder!", de nem tudom. Vagy ez egy szokásos érzés, hogy az ember bizonytalan egy ilyen interjú után? Na de ennyire? Mindegy is, pihen még egy-két jelentkezési lap a cégeknél, és a Bosch ajánlata úgyis jobban tetszik. Most már tudom, hogy milyen válaszokat kell magamnak felírnom egy kis jegyzetfüzetbe a következő interjúra. A matinéval egybekötött főpróba megvolt. Most már tudom, mire számíthatok.
